Itthoni mozaik

Móra és Csóka

Több, Mórával kapcsolatos cikket és tanulmányt olvastam el a télen, és ezek az írások bővítették, de bonyolították is az "ezeregy életűnek" nevezett íróról általam kialakított képet. Mocsár Gábor például azt a kérdést vetette föl, hogy "hány Móra van?"... Nehéz a kérdést megválaszolni, mert népszerű írónk nagy területen mozgott, sokat adott, tehát sokféle Móra létezik, és ezt művei mellett mintha a róla készült felvételek is igazolnák.

A Csókán is figyelemre méltó munkát végző íróról szerzett újabb ismereteimet rendezgetve nézegetem a Móra-képeket. Az egyik foltos felvételen könyvszekrényre könyökölve, szivarral a szájában áll az alkotóerejének teljében levő író... A másikon meg már a halhatatlanságba készülődik, mert hát ott is sok dolga akad!...De maradjunk a címben föltüntetett témánál!

Gyűjteményes kiadásban is megtalálható az az 1910. június 24-én Csókán keltezett levél, amelyben Móra Ferenc egyebek között a következőket írja barátjának és írótársának, dr. Domokos Lászlónak (aki többször tanúja volt az értékes leletek napfényre kerülésének, és Csókai leletek címmel részletesen írt is róluk):

"Kedves Lacim!

...gyönyörű zsugorított csontvázaim vannak, három is - lovas sírom is. Jöhetnétek-e holnap délután...? Vagy ha jobban tetszik, bár én emígy jobban szeretném, csütörtök délután, amikor Sebestyén és Tömörkény jön. Körülbelül az lesz az ásatások utolsó napja, hacsak Pista (Tömörkényről van szó) ki nem eszközli a rendkívüli segélyt, amire kértem, azzal elhúzhatnám az időt a hét és a Kremenyák (lelőhely) végéig..."

Móra Ferenc, az ezeregy életűnek nevezett író és régész 1907 őszén érkezett először Csókára, hogy ott a Kremenyák nevű tűzkőhalmon (régen, amikor az acél, kova és tapló volt a tűzszerszám, a csókaiak az említett helyen jutottak a tűzcsiholáshoz szükséges kovakőhöz, amit a kőkori ősemberek hordhattak össze) háromhetes ásatást folytasson, ám az őstelep csak úgy ontotta a leleteket, így hát fenékig megásták a "nagy, kopasz halmot", s a három hétből hat esztendő lett. 1913-ig nyolc alkalommal ásatott Móra a Kremenyákon, volt, hogy nyolc hétig is egyfolytában forgatták a zöld gyepből "holt tetemként" kiemelkedő (s azóta már eltüntetett) halom földjét. Óriási hagyatékot, rengeteg kőeszközt, csont- és egyéb szerszámot, edényt, gyöngyöt, csontvázat, a tapasztó ősember kézlenyomatát, aranyfüggőt stb. tárt föl.

A kőkortól a középkorig éltek, haltak, temetkeztek ott. A csókai Kremenyák őrizte meg az első nagy lovassírt, amely "azt bizonyítja, hogy az agg regének igaza van" - írja Móra a Vajdasági Kultúra 1923. májusi számában. A Kremenyákból kiásott leletek, csontvázak által távozása után is kapcsolatban maradt Móra Csókával.

"Évek óta mindennap elmegyek a csókai koponyák mellett (a szegedi múzeumban), és mindennap beszélgetek velük egy kicsit. Honnan jöttetek, hogy éltek, mit csináltatok a Kremenyákon? Kinek fúrtad ki fülönfüggőnek az őz szemfogát, és mekkora utat tettél meg azért a márványcifraságért? Hát te hol kaptad azt a vágást, amely a szemöldököd közt kettéhasította a homlokodat? Te, ember, miket gondoltál addig, míg e kezek hosszú munkájával gömbölyűre csiszoltad és kifúrtad ezt a kőbuzogányt, amely biztosan főnököt illet? Te, asszony, aki még évezredek múlva is csontkarodban tartottad kicsi gyereked porló tetemét, milyen nótákat dúdoltál neki, mikor virrasztottál fölötte a viskó közepén égő tűz mellett, míg kint üvöltött a havas förgeteg, és kísértetek árnya táncolt a Tisza vizén?"

Móra Ferenc irodalmi műveiben is nyoma maradt csókai tartózkodásának, pl. a Négy apának egy leánya című regényben és a Csókai csókáról írt versben, valamint a Csókai csata című elbeszélésében. Sajnálhatjuk, hogy a kremenyáki ásatások által ihletett és tervezett ifjúsági regényének a megírására nem keríthetett sort.

"Domokos Lászlónénak, Szeged, 1910. nov. 5.

Kedves Emmi asszony,

most érkeztem haza Csókáról esőben, sárban, és nagyon jólesett a maga levelénél fölmelegednem. Bár előbb kézhez vehettem volna, hogy ne olyan kelletlenül váltam volna meg az én csókai jó embereimtől" - írja egyebek között a magát öreg barátnak nevező Móra, akiről, és a világ régészeti szakirodalmában is számon tartott lelőhelyről (a Kremenyákról) lehet, hogy egyszer utcát is elneveznek a csókaiak.

Marczibányi síremlék a csókai parkban

A csókai parknak sem kedveztek az utóbbi évek, évtizedek. Számottevően csökkent a területe, növényzete és madárvilága. A nagy "átalakítás" láttán kisebb csodaként is fölfogható, hogy a hajdani Marczibányi síremléket nem mozdították el a helyéről, a szegélynövényzet megtépázásával megúszta a leépülést és a beépítést.

De nézzük, kik is voltak a Marczibányiak!

A Marczibányiak felvidéki (puchói) nemesek voltak, és az ő nevükhöz fűződik (egyebek között) Csóka újratelepítése. A középkori falu (1237-ből maradt ránk az első írott emlék erről a településről) a törökdúlás következtében 1552-ben elpusztult. A defterek (török adólajstromok) és más dokumentumok tanúsága szerint hosszú időn át főleg szerb és egyéb pásztorok laktak ebben a térségben időszakosan...A nagy fordulat 1782-ben állt be, amikor a kincstári javak árverezésén ezt a térséget 82860 forintért Marczibányi Lőrinc földesúr vette meg, aki ide magyarokat, majd szlovákokat telepített, hogy birtoka megművelésére kellő számú munkaerőt biztosítson.

Marczibányi nagy, alapozó munkát végzett. 1797-ben kieszközölte, hogy a falu mezővárosi kiváltságot, majd országos vásárok tartására jogot nyerjen, ami jelentős kiváltság volt, és nagy előnnyel járt.

A Marczibányiak többnyire kihullottak népünk emlékezetéből, de az egyház, pontosabban a római katolikus templom a szó szoros értelmében őrzi őket. Vagy tévedek? - kérdeztem Jasura Józseftől, a hitközség elnökétől.

- Nem tévedsz, mert a templomnak (amelyet a Marczibányiak építettek a múlt század elején, és értékes kegytárgyakkal is ellátták...) kriptájában mintegy húsz Marczibányi, illetve azok rokonsága nyugszik. Köztük Marczibányi Lőrinc volt a legrangosabb: királyi kamarás, Torontál vármegye alispánja és aranysarkantyús vitéz. A felesége, Nagykállói Kállay Antónia pedig csillagkeresztes hölgy volt... Többségük üvegkoporsóban nyugszik, így Marczibányi Lőrinc is, akit díszes görbe karddal és díszmagyarban helyezték örök nyugovóra.

- A parkban is van egy Marczibányi-síremlék, a felirat szerint Stephanus Marczibányi, azaz Marczibányi István nyugszik ott, aki a hagyomány szerint - miután elkártyázta az összes vagyonát - főbe lőtte magát (1810-ben), és azon a helyen el is hantolták... Biztosan te is hallottál róla.

- Hát igen, én is hallottam ezt a történetet, de a valóság egészen más. Marczibányi István nőtlen volt, és kicsapongó életet élt, s valóban öngyilkos lett, ám a parkban levő, síremlékkel megjelölt helyen hiába keresnénk, mert ő is ott van befalazva a kriptába a hozzátartozói között. Más kérdés, hogy nem egyházi szertartás mellett, hanem lopva, éjszaka vitték oda, ahol a Lédererekből is van néhány, akik nemcsak a templom fölötti kegyuraság kötelezettségét vették át, hanem a Marczibányiak által a templomnak ajándékozott háromszázhatvan hold földet is.

- A Marczibányiakról szólva a címerüket is illik megemlíteni. Hol van az eredeti?

- Értesülésem szerint Budán, az egyik Marczibányi leszármazottnál megvan az eredeti címer, és ha nagyon akarnánk, meg is lehetne venni (1977-ig, Csóka 750. évfordulójáig meg is kellene venni). Itt nálunk, a templom főbejáratánál látható az egykor gondosan kidolgozott, ám az időtől megviselt domborműves címer, a puchói és a csókai Marczibányi család ősi címere, meg hát a miénk is... A földgömbön egy medve áll, görbe karddal a mancsaiban (ősi totemállat, az erő kifejezője), fölötte ötágú korona látható, azt jelképezi, hogy a címeres cím viselője ősi nemesi családból származik.

A parkban levő síremlék megtévesztő ugyan, de így is figyelmet érdemlő része a múltunknak.

"Emléknek állították"

Csókát hosszú történelme során számos csapás sújtotta. A kolera is sok embert elvitt. A múlt században meg előtte is több kolerajárvány söpört végig a falun, a legkegyetlenebb az 1831 nyarán dúló volt, amikor a katolikus temetőben levő ún. Kolerásköröszt tanúsága szerint - a "Csóka mezővárosában kiütött Orientális Cholera 6 Hetek alatt az egész 2500 népességből 92 Római catholikus és 43 Ó hitű személy meghalálozott..."

Félreeső helyen áll a kereszt, amelynek mind homályosabb betűi, nyelvünk múlt századi, pontosabban a negyvennyolcas szabadságharc előtti (a szabadságharc idején is megjelent a kolera, tetézve a bajt) állapotáról is tanúskodnak. Pl.: a zárórész. "Emléknek állították megmaradott Szüleik, Attyókfiai jó Barátai s jó akarói." (1831)

Iszonyatos volt az a járvány - emlékfoszlányai még mindig élnek az idősek körében. Tőlük hallottam a következő szörnyűséget. - Egyes napokon annyira dühöngött a járvány, hogy nem győzték kihordani a halottakat. Egy özvegyembert, akinek három lánya volt, különösképpen sújtott a sors: mind a három lányát elvitte a kolera. Mire a legfiatalabb lányának az elhantolásáról hazatért az apa, meghalt a középső lánya, vitte eltemetni s mire hazatért, a legidősebb lánya is kiszenvedett... Ezek után az apa felkötötte magát.

Az a nap (július 26-án, Szent Anna napja), amikor a kolera véget ért, fogadott ünnepe lett Csóka lakosságának... (Öregapám még tartotta magát a fogadalomhoz.)

Egy hónapon át dúlt a járvány, s 135 áldozatot ragadott el a két és félezer fős lakosságból. Valahol talán az áldozatok névsora is megtalálható, de ettől el kell tekintenünk. A följegyzések szerint a Közép-Európát éveken át rettegésben tartó kolerajárvány a Gangesz vidékéről indult el (négy évvel korábban). Ázsiából a karavánok hurcolták át Európába a kórokozót, amely gyorsan terjedt. Hozzánk Északról "csapott át", s amint azt a krónikás jegyzi: - Az orvosok és a hatóság is magatehetetlenül álltak vagy kapkodtak a Vibrio cholerae előtt.

Erzsébettelep

Az eső és a napfény hatására mutatványszerű növekedésnek indult a növényzet. Fokozott küzdelem folyik az életért a haszon- és a gyomnövények között. Az utóbbiaknak számos rezervátuma van Észak-Bánátban, sok az elhanyagolt határrész, sok helyütt már visszafoglalta régi birodalmát a vadnövény-állomány.

A csóka-feketetói műút mellett levő Erzsébettelep is gyomrezervátummá vált, mert házai között már csak egy csömpölyegekkel tarkított áll, elárvultan, hírmondóként a többinek a helyén, gyomok és fairtások hirdetik a visszavonhatatlant. A létezés kültelkére szorult hozzám tartozók közül néhányan itt élték le életük egy részét, itt, a közeli sziksós-kopó vizéből táplált, vert falú, homályos házak nyirkában. Az uraságnak Erzsébettelek volt az egyik vésztartaléka, a fedél, a kuckó ellenében ez a népség minden lehető és lehetetlen munkát elvégzett, mert ha valaki kimaradozott a dologból, egyszerűen kilakoltatták. Jobb megoldás híján tehát teljesítették a parancsot. Kiszolgáltatottságuk emléke fájdalmassá teszi ezt a gyomokkal benőtt rezervátumot.

Sok volt a baj és a gyerek ezen a mintegy negyven házból álló településen, ahol ma már csak ez az egy megviselt hajlék bámul a gazok közül erőtlenül és bizonytalanul. Hiszen a vele átellenben lévő, préstégla falú intézői ház is eltűnt már a föld színéről...

Aki csöndre vágyva távolabbi vidékről, a Tisza túloldaláról jön gépkocsin horgászni az Arankára, észre se veszi a halványuló, nem éppen egyértelmű jeleket. De mi, innen való cseléd- és zsellérivadékok, nem tudunk közömbösen továbblépni, sebességet növelni, mert nagy volt ezen a helyen a hozzánk tartozókat abroncsoló szorítás.

*

Az egykori csókai uradalmon gyakorolt rend szigorának megfelelően, a nedves, vert falú házak szomszédságában, a szőlőpászták mellett állt lenéző fölénnyel, préstégláival kevélykedve az intéző háza. Még gyermekkoromban is - amikor 8-9 évesen a macahalmi szőlőbe kötözni, lovat vezetni jártam, hogy az ily mód összekuporgatott pénz hozzáadásával valahogy megvarrassuk a terjáni vagy tiszaszentmiklósi búcsúra a cejgruhát -, még akkor is állt a komor intézőlakás. De ablakai, ajtói hiányoztak már, huzattal bélelődtek a szobák, ahová félénken lépett be, és ki tudja, milyen "megkönnyebbüléssel" jött ki egy seregnyi cseléd és napszámoslány...

Gyermekkoromban még dacolt sorsával az intézőház, bár már nem övezte környékét a volt zsellérek és cselédek keserű gyökerű tisztelete. Préstégláit a kamaszok irgalmatlanul "összebarmolták". Északi falára pedig egy üszkös karódarabbal pipázó matrózt rajzolt Guszti bá, a tengerészetből kiöregedett, több nyelvet beszélő, de leginkább szótlanul bámuló, lézengő, iszákos, öreg budár.

Éppen úgy, mint Erzsébettelep vert falú házai, ez a komor, jó anyagból épült ház sem áll már. Osztoztak egymás sorsában. Mert végső soron együvé tartoztak. Megrögzött tartozékai voltak egy társadalmi formának, annak nehezékeiként egymást ellensúlyozták súlyos évtizedeken át.

Vadalanyültetvényt létesítettek a hajdani ház helyén, az intéző portáján. Mintha ezáltal is jelképezni akarták volna az intéző úr vadságát. Mert a felügyelete alatt dolgozók még ma is keservesen ejtik a nevét, ugyanis az úr korbáccsal végezte a beosztást, és ha úgy gondolta, hogy szavának kellő nyomatékot kell adni, gondolkodás nélkül ütött. A többség szótlanul tűrte a kegyetlen bánásmódot, de azért akadt, aki visszavágott. Ezt tette egyik nagybátyám is, megtorolta a sérelmeket. Természetesen tettének messzemenő következményei lettek. Nyolc csendőr verte félholtra, és menesztették a birtokról családjával együtt. Ez az eset mindig eszembe jut halottak napján az élők sorából korán eltávozott nagybátyám sírjánál.

Az ültetvény a jó talajon nagyra nőtt, már beárnyékolja a telket, amely egykor nagyon sok gyalázat tanúja volt.

*

A harmincas években (erre az időre világosan visszaemlékezik Szabados Bandi, Illancs egykori lakója) már nem működött az iskola, kocsmája és boltja sem volt Erzsébettelepnek, de a hétvégek, a jeles napok mégsem egyhangúan múltak el. Az öreg Micsikéknél rendszeresek voltak a házibálak. Sokan összejöttek vigadni: Macahalmáról, Árendából és Terjánról is többen tolongtak a földes szobában. A bútorokat kipakolták a konyhába, a szabad kémény alá, és bent az asztalicitera hangja mellett sokáig örvénylett a csárdás és a por.

Micsikék, Kovácsék, Szabadosék, Körmendiék, Barlogék és Rontóék éltek itt legtovább és legtöbben. Ám voltak olyan családok is, amelyek gyorsan leléptek az éjszaka leple alatt, csak az égő lámpát hagyták maguk után... Újak jöttek a helyükbe.

1942-ig jól állta a sarat a falu. Az említett év tavasza rendkívül csapadékos volt, feltört a talajvíz. Ökrös szekereken mentették ki a családokat. Ment, ki merre tudott. A házak egy része lerogyott, de a víz visszahúzódása után a még lakható házakat aláfalazták, ismét lakhatóvá tették.

Fűr József nyugdíjas 1936-ban telepedett le Erzsébettelepen, és a falu felszámolásáig, 1970-ig ott élt. A következőket modta el:

- Hajnaltájban ébredtem föl, és keresni kezdtem a papucsom, de nem volt a helyén, elúszott. Már bokáig ért a víz. Sebtében összekapkodtuk magunkat, és szárazabb helyre húzódtunk. Az ár visszahúzódása és az aláfalazás után ismét visszaköltöztünk Illancsra, mert nagyon megszoktuk ezt a helyet. Akkor már csak tizennégy hajlék volt lakható, és hetvenben egy kivételével lebontották őket. A birtok potom áron eladta az épületeket, ment, ki hová tudott. Mi Csókán húzódtunk meg, fürdőszobás lakásban élünk, de azért ott kint jobban szerettünk. Tisztább volt a levegő, nyugodtabb az élet.

*

A többitől elütő, nem egy-, hanem kétablakos és padlós szobájú vincellérházat a Zentáról áttelepült Döme István vette meg, s a tanyává vedlett telepen több mint egy évtizeden át élt takarékosan, csöndesen. De tavaly kitelt az ideje. A nyáron megkezdte Erzsébettelep immár utolsó házának lebontását, beköltözött a nagymértékben elnéptelenedett Macahalmára. A felhasználható épületanyagot magával vitte, a falakat pedig az időjárásra bízta.

Kifosztott galambdúc

Négy éve már úgy tűnt, hogy a Csóka közelében levő Erzsébettelep (Illancs, Postyovány is) nyomtalanul eltűnik a föld színéről. Ám a közelmúltban a lebontott házak helyén "kinőtt" egy új, terebélyesedő hajlék, amely ugyan nem hasonlít az előzőekre, és nem is helyettesítheti a korábbi mintegy negyven házat, de tagadhatatlanul itt van, bővül, "alakulgat". Szilárdan áll, és valószínű, hogy ha a mostaninál is zavaróbb körümények közbe nem szólnak, az ezredforduló évében korszerű farmmá válthat.

És a lebontottak? Azokat még a múlt században építették az országút és a Kopó között, és a hagyomány szerint a kastély egykori úrnőjéről, nagyságos asszonyáról kapta "ünneplő" nevét, tehát azt, hogy Erzsébettelep. A másik kettő pedig csak úgy futtában, mint kutyára a bogáncs, ráragadt.

Az uraságnak Erzsébettelep volt az egyik vésztartaléka. A fedél a szoba-konyhás lakás ellenében az ott meghúzódó nincstelenek minden rájuk bízott munkát zsörtölődés nélkül elvégeztek. Sok volt a gond és a gyerek ezen a telepen, amelynek kegyetlenül megritkult egykori lakói a batyubálakra is visszaemlékeznek, mintegy utólagos elégtételként, hogy azért nem volt ott teljesen színehagyott az élet.

Ünnepnapokon az egyik ház földes szobájából a szabad kéményes szobába pakolták a bútorokat, és az így kitágult helyiségben az asztalicitera hangja mellett sokáig örvénylett a csárdás és a por. "Csikorog az ajtó, ablakfélfa, fölakadt a tarka macska farka.."

Így utólag azt is rá lehetne fogni, hogy eléggé frekventált hely volt Illancs, mert egyes "szerencsét próbálók" gyorsan belátták, hogy itt a szerencse igen ritka vendég, s késlekedés nélkül továbbálltak, ám nyomban újak jöttek a helyükre, és egyszer az árvíz is betört a telepre, amely 1942-ig jól állta a sarat, akkor azonban a rendkívül vizes tavasz megadta neki a kegyelemdöfést.

Éjszaka sompolygott be a víz a házakba, s hajnalra már akkora volt a szintje és sodrása, hogy a munkába igyekvők papucsát az ágy alól elúsztatta... és így, amit korábban sosem tettek meg, fölkeléskor is megmosták a lábukat. Ökrös szekéren mentették ki a megszeppent családokat. Ment, ki merre látott, a házak nagyobb része pedig lerogyott. A menthetőket azonban gyorsan aláfalazták, s az így megmaradt tizennégy ház a hetvenes évekig "darvadozott" a föld hátán. Legtovább egy kuszált, nádtetős fészer és egy roggyant galambdúc maradt meg, de amikor egyszer, kb. egy évtizede jobban szemügyre vettem, üres volt. Valószínű, hogy kóbor macskák végeztek a magukra maradt galambokkal.

Macahalma

Esőre volt kilátás.

Egyre szürkült, szűkült körülöttünk a látóhatár, jókora záporra készülődött az idő. Az erősödő szél mind jobban nyögette a növényzetet, sebesen kergette a hajlatokon át a korán lehullott sárga leveleket. Hogy kint ne rekedjünk a megviselt terepjáróval, agronómus ismerősömmel véget vetettünk a határszemlének, fedél alá igyekeztünk. Csakhamar a csókai mezőgazdasági birtok egyik majorjában, Macahalmán kötöttünk ki. A számomra jól ismert, de hosszabb ideje nem látott helyen döbbenetszerűen ütött mellbe a felismerés, hogy milyen gyorsan változik, jobban mondva megy tönkre itt minden.

Az elhatalmasodó enyészet szorításában Ady sorai visszhangzottak föl tudatomban: "Hej, égig nyúló giz-gazok! Hát nincsen itt virág?"... Évekkel ezelőtt itt bizony még virágtermesztési központ volt. Több száz fajta dísznövény illatozott színpompásan a szélben, de ez már mind a múlté. Most gaz és ugar foglalja el a virágszőnyeg helyét.

A magtermesztésben használt gépek ócskavasba kerültek, a nagy szaktudású kertészek és a kiváló betanult munkások szétszéledtek. Rideggé vált a táj. Előrevetett árnyékú verssorokat sajtolt ki belőlem a romokat vetélő ridegség. Olyanokat is, melyeket két évtizeddel ezelőtt bíborló lámpalázzal, telt ház előtt szavaltam a major nagytermének a színpadán. Félelmesen hatalmasnak hittem akkor ezt az épületet, és íme, ma már gazdátlan, beteg kutyaként, jóformán meghunyászkodva lapul a lábam előtt. Északi fala teljesen kidőlt, kikezdett tetője alatt végzetszerű félhomály motoszkál. Ahogy egy szétlőtt bunker bámul a vereségbe rohanó seregek után, úgy néz most zsenge korom próbatételének áldatlan színhelye rám.

Egy művelődési házzal kevesebb lett, íme, de épül-e helyette másik a közelben, a közeljövőben?

Gyermekkorom vidéke ez itt, közeliek és túl erőszakosak az emlékek ahhoz, hogy közömbösen tudomásul vegyem a visszavonhatatlan valóságot. Ha lehunyom a szemem, emlékezetemben az Egyfasor környéke újra kivirul százszínű virágaival, ha kinyitom, beleszúr a gaz, és úgy tűnik, hogy a falak gyermekkoromra omlanak, meg néhány zsibongó hangú csobolyós és lóvezető pajtásra...

A mindjobban megeredő eső függönye lassan eltakarja előlem a romokat, a gazt. Befelé fordulok. A laboratórium falára számtalan név van felróva, bevésve esetlen, görbe betűkkel a préstéglákba. Mind ismerős név. Viselői közül jóformán egy sincs itt a majorban, úgy tudom, egy részük építőipari munkásként dolgozik kint, Németországban.

*

Hosszú, huzatos és hámló vakolatú épület; a macahalmi cselédsor előtt állok. Törött ablakai kihaltan bámulnak a csupasz japánakácok alól a major súlyos csöndjébe. Sehol senki az egykori menhely körül, taszító a nagy háznak a magánya. Gazba gabalyodva lépkedek a központ, a laboratórium felé, ahol még észlelhető némi mozgolódás, de korántsem olyan, mint néhány évtizede, amikor virágtermesztő központ volt itt. Falunyi nép lakta a majort, és ide járt dolgozni a környék fehérnépének jelentős része.

- Hová lettek a cselédház lakói? - kérdezem Mészáros Lászlótól, aki csaknem két évtizede került ide intézőnek, és azóta kisebb megszakítással Macahalmán keresi meg a kenyerét.

- Nagy változás ment végbe a major életében. Az egykori cselédek utódainak egy része szakmát tanult, és Csókán helyezkedett el, ott telepedett le. Az utánpótlás biztosításában visszaesés állt be, évről évre csökkent a lakosok száma. A harminc családból már csak öt él itt kint, de ezek sem "igazi" majoriak, úgy jöttek ide az ország különböző vidékeiről szerencsét próbálni. Egyéb választás híján Macahalmán húzódtak meg, a jobb épületekben, az egykori intézői lakásba és a mesterek üresen maradt lakásaiba költöztek be. A döntő fordulat a major életében 1974-ben állt be, amikor a mezőgazdasági birtok 15 korszerű családi házat épített Csókán az áruház, az iskola és az egészségház közelében, a kint lakó dolgozói számára.

- A következő évben folytatódott az említett irányú tevékenység, ekkor a szomszédságban levő réti majorból költözött föl tizennégy munkáscsalád a város központjába, egy háromemeletes épületbe. Természetesen magukkal vitték kinti szokásaikat, a nagyteknőt is, de csakhamar megszokták a fürdőkád használatát, viszonylag gyorsan átalakultak.

- A Padé körüli majorok munkásai is sorra kerültek: tizenhárom Eszter majorban és Budisinban lakó család hurcolkodott be a falu központjában levő korszerű emeletes épületbe. Dolgozóink tehát fokozatosan kilépnek a régi falak és körülmények közül.

Eltékozolt virágoázis

A reggel csikorgott, dérrel (is) vert a vidékünk immár. Előttem a zömök vázában az utolsó idei virágcsokor hervadozik, de nem dobom ki, mert esettségében is kedves, a jó időt és a macahalmi virágkertészetet idézi, tehát az egykori állapotot, amikor a major körüli gondosan megművelt földeken száz színben pompáztak a virágok. Tarkaságukat hatásosan kiemelték a harmatos seprűnövények, amelyeket kochiának nevezett az egyik kertészlegény.

Jó képességű kertészek és betanított munkások (főleg munkásnők) nyüzsögtek a kisebb-nagyobb parcellákon, az állandóság érzetét keltő zsongásuk mintha még mindig fölsejlene az ebek harmincadjára juttatott térségben... Ám a hajdani virágok színe mindjobban összekeveredik az emlékezetemben. Az agerátum pl. tagetes-színűvé válik, mert hát az idő megtette a magáét.

Jó negyed évszázada már annak, hogy a gátlástalan álszakértők (akik azóta fenemód elburjánoztak) megszüntették ezt a virágoázist, magtermesztő központot, amely szakszerű szelektálás, egységes mérce alapján a világpiacra termelt. Ám akkor (a hatvanas években) az említett kártékonykodók átlátszó húzásokkal fölszámolták ezt a hasznos és attraktív ágazatot (meg hát számos mást is azóta).

A kiváló minőségű, ennélfogva igen keresett szaporítóanyag helyett a munkaerőt küldték Nyugatra, pedig hát jól tudták, hogy virágmagból több elfér egy-egy vagonban... A betanított munkások szétszéledtek, a gépek eltűntek, a parcellák elgyomosodtak, és a kertészekből is alig maradt hírmondó, aki alkalomadtán megbízhatóan vissza tud emlékezni, és képes pontosan értékelni.

Dérrel vert a vidék, elhervadt a virág, vázástól ki kellene cserélni, virágüzletben nincs hiány. Sőt, ma már több a virágárus, mint a dísznövénnyel bevetett vagy beültetett parcella a határban, mert itt csak két csúcsidénye van a virágnak (nőnap és a halottak napja), az említett időpontok között nagyon is alkalmi a vétel, ennélfogva a virággal vergődők helyzete sem lehet rózsás.

A magtermesztés nagyobb haszonnal járna, de rendezetlenek a viszonyok. A magforgalmazó vállalatok nem veszik figyelembe a termelő érdekeit, elszívják tőle a levegőt (is). Fonák helyzet alakul ki, mert hát aki a legtöbbet dolgozik a virággal, annak a legbizonytalanabb a jövedelme. Így a kedvező természeti adottságok ellenére is nagyrészt kihasználatlanul áll egy jó lehetőség, ám ennek hasznosításához gyökeres változásra van szükség az élet számos területén, de elsősorban a forgalmazónak kell belátnia, hogy ha a tönk szélére juttatja a termelőt, akkor tulajdonképpen saját maga alatt vágja a fát, végeredményben őrá is visszaüt a kapzsiság. Legalább a virággal foglalkozók élhetnének a növény jellegének megfelelően szépen, de közben a költő sorairól se feledkezzenek meg, azaz: "Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág!"

A megállapítások helyett persze ebben az esetben is a helyzeten kellene javítani, nagyot fordítani. Gondolatban fölteszem a kérdést a szakma kiválóságának, aki lehet, hogy Gül baba társaságában neveli valahol a mérhetetlen messzeségben a rózsát... De ha még közöttünk lenne, akkor is valószínűleg azt mondaná, hogy a jelen körülmények között szinte lehetetlen visszahozni az eltékozoltat. Nagyon nagy befektetéssel, erőfeszítéssel járna az egykori bejáródott kertészet föltámasztása. Voltak, akik itt a környékünkön próbálkoztak vele, de dugába dőlt az igyekezetük, mert pl. nem a megfelelő munkerőt alkalmazták. Katonákkal és diákokkal végeztették azt a munkát, amit nemcsak akarni, hanem érteni és érezni is kell. Nálunk a terjáni lányok értettek ehhez a legjobban. Kiskoruktól kezdve kertészkedtek. Belenőttek a szakmába. Kezük nyomán sokszínű virágok nyíltak ezen a mind elvadultabbá váló tájon.

Kutyák őrzik az enyészetet

A kátyúsodó műúton a nyugalmazott kováccsal egészségügyi karikázásunk közben, a Csóka és Monostor között levő lepusztuló Macahalmára is betértünk a minap. Nevezetes, rendezett, a virágmagtermesztés egyik országos központja volt egykor ez a major. Falunyi nép lakta. Lórévasútja, szeszgyára, ritkaságszámba menő szelektáló gépe (Vilha), boltja, színházterme és iskolája stb. is volt egy időben. Eredetmondája is van Macahalmának, mely szerint a sanyarú sorsú, öngyilkos cselédlányról, a kis Macáról nevezték el...

Megrázó a kis Maca kútbaugrásának a feledésbe merülő története, és lehangoló a major állapota. Huzatos, üres, gazdátlan. Félórányi ténfergésünk alatt csak egy férfit láttunk "püszmögni" a még meghagyott néhány lakóház egyike mellett, ahol a táblán a hivatal logikája szerint a következő felirat díszeleg: MACA HUMKA - MACA HALMA.

A központban az egykori gépszín, tekepálya és a sorsára hagyott laboratórium előtt három megkötött kutya őrzi az enyészetet. Ugrásra készen figyeltek bennünket, ám a nyugalmazott mimikája, szavai zavarba hozták, veszteglésre késztették őket.

- Valószínű, hogy az ebédlőben van az őr - jegyezte meg útitársam, aki fiatal korában itt, a már hűlt helyű műhelyben sokat verte a vasat, s a munka kezdetét, szüneteit is ő jelezte egy ekevasat püfölve, méghozzá olykor-olykor, főleg az ünnepek előtt "ki is cifrázta", ráadással is megtoldotta, majd hozzáfűzte: - Én abban a kastélyszerű épületben nem tudnék egy falatot se lenyelni, mert még most, csaknem fél évszázad után is megjelenik előttem a fölszabadító csillagosok által az öngyilkosságba hajszolt ártatlan főmérnöknek és családjának a holtteste... szívszaggató, amint a sápadt gyertyafényben meredten fekszenek... de hát nem mindenki ilyen finnyás. Gyorsan és többfelé húzták szét a külföldön is elismert szakember vagyonát. Dietsgen főmérnök úr sárga lovaglócsizmáját pl. még nem túl régen is fölismerték az egyik nyugalmazott nyomozónak a lábán.

A nagytudású szakembert, akinek aláírása Londonban és Hamburgban is garanciának számított, és aki emberségben meg hát vagyonilag is a halálba kergetői fölött állt, végül a csókai katolikus temető árokpartján földelték el. Sírját és szerettei (felesége, fia és lánya) sírhalmát is benőtték az elvadult cserjék, ám most már nem kell takargatni, álcázni, rendbe kell hozni; remélhetően nem sokat késlekedik ezzel már a felemás utókor.

Villaszerű háza - amely tömve volt könyvekkel, így pl. a Magyar klasszikusok díszkiadású (aranyozott) köteteivel is - még áll (egy részét, amint már említettük, ebédlőnek használják, a többi üres), ám a szomszédságában levő, hasonlóan szép. nagy, tornácos épületet a közelmúltban eltüntették a föld színéről. Erőgépekkel estek a falainak, amelyek kisebb-nagyobb darabokban, ziláltan hevernek az út mellett. Az egyik faldarabon még az a kampós hely is érzékelhető, ahol egykor a vadászgató intéző a puskáját és a korbácsát tartotta.

- Többet értek volna el vele, ha rendbehozzák a sokszobás lakást, ahol már akkor volt fürdőszoba, amikor azok, akik elpusztították, illetve parancsot adtak az eltüntetésére, még meg sem születtek.

- Mit gondolsz, most melyiken van a sor? - kérdezte olyan hangsúllyal a nyugalmazott, mintha csak hangosan gondolkodna.

- Azt hiszem, ezen a szőlő felől levőn - mutattam az elhanyagolt, hosszú épületre, ahol egykor a nagyhangú csősz, illetve az akkor még mintagazdaságnak számító birtok első munkástanácsának az elnöke lakott, és ahol egy ideig a szakszervezet (szindikát) is kapott egy termet, amelynek kellékei közül már csak egy jókora Telefunken rádióra emlékszem, amely annak idején az egész vidéken a párját ritkította, tehát nagy becsben állt. Nemcsak a majoriak, hanem az időközben eltüntetett közeli két település, Terján és Erzsébettelep zene- vagy futballrajongói is feszülten figyeltek rá.

Lórékisiklatás

A diófa termés- és levélhullásában ül az öreg, kezében színes képes újság, hangosan kommentálja a látottakat.

- Ni, a Titanic, hát ilyen volt? Még gyerek voltam, amikor elsüllyedt. A rövidebb utat akarta választani, de hát nem mindig a rövidebb út a gyorsabb, jobb, nekiütközött egy jéghegynek, elsüllyedt. Falunyi nép veszett a hullámsírba. A hatalmas hajó katasztrófájának a híre a majorokat is bejárta. Kilencéves lehettem akkor, sokat beszéltek róla a csőszök és a béresek. Már dolgoztam akkor. A hozzám hasonló sorsú és életkorú gyerekekkel bogarásztunk a répaföldön, s bördőztük a hagymát. Majd mivel én egy kicsit erősebbnek látszottam a többinél, egy másik társammal együtt vízhordónak, csobolyósnak tett meg a csősz. Olyan 10-12 literes faedény a csobolyó, abban hordtuk a társainknak a vizet a legközelebbi majorból, néhány kilométerre. Rúdra akasztva a vállunkon cipeltük a terhet, vagy ha még távolabb dolgoztunk, akkor 500-600 literes lajtban hozták ki a vizet, közelebbről, csak az útról kellett hordani. Meleg időben sok víz fogyott, egyesek az éhüket is ivóvízzel csillapították. Nyolc-tíz krajcárt kaptunk egy napra, azaz 60 krajcárnyit egy hétre. Akkor hetente fizettek. Nem sokra futotta a fizetségből, de a kevés is jól jött, apám rokkant volt, a bátyáimat meg elvitték a háborúba. Még fel sem csöpörödtem, máris férfimunkára fogtak. Béres lettem, de a szőlőben is dolgoztam. Kötöztem, visszavágtam, lovat vezettem, majd később lóréval a szőlőt hordtam.

Ilyenkor, szüret idején ugyancsak kifényesedtek a vasút sínei, vaslórékon hordtuk a csókai pincegazdaságba a telepekről a szőlőt. Egy ló három vaslórét húzott. Egy lórén másfél tonnányi szőlő volt. Mikor megtelt a szállítóeszköz, tetejét deszkával lezártuk, hogy szét ne hordják a járókelők a termést.

A macahalmi présháztól a nagy pincéig elég hosszú az út. A réti majoron és Csóka központján is át kellett haladnunk. A biztonság kedvéért kísérőt is kaptam, de az nem sokat ért. Mert a járókelők huncutabbjai kisiklatták a lórét, amit ketten nem tudtunk föltenni a sínre, ezért segítségül hívtuk a "véletlenül" arra ólálkodókat, akik egy tarisznya szőlőért hajlandók voltak nekiveselkedni a tehernek, segítettek helyrerakni az általuk kisiklatott lórét. Így ők is, mi is jól jártunk. A pincegazdaságban betonmedencébe fordítottuk a szőlőt, ahol megmosták, és onnan elevátor szállította a présbe. A kipréselt lé üvegedényekbe került, és borrá erjedt, a termés visszamaradt részéből pedig pálinkát főztek. Ürítés után a melegkút vizével (ami gázos volt, és meg lehetett gyújtani) kimostuk a lórét, s mentünk a következő fuvarért. Naponta leginkább háromszor fordultunk, 13-14 tonna szőlőt szállítottunk el egy lóval. Ötven éven át, vagyis 1960-ig dolgoztam a birtokon, minden szőlőtelepen, tehát Jatóban, Újtelepen, a Nagytelepen és Macahalmán is részt vettem a szüretben. A szőlőt asszonyok szedték faládikákba, az elgurult szemeket is be kellett takarítani. Amikor az edény megtelt, a pásztaúton levő dézsába, 30-40 kilogrammos faedénybe öntözték, onnan tankolták a férfiak. A tank két kerékre szerelt kádszerű, körülbelül egy tonnás alkalmatosság volt, könnyen lehetett kezelni. Tartalma a lóréba került, vagy ha a pince közelében szüreteltek, akkor egyenesen a medencébe fordították ki belőle a szőlőt.

Eltűntek már ezek a szállítóeszközök, nyugdíjazásom után néhány évre a középső szőlősorokat kiszedték, gépi művelésre tették alkalmassá a szőlőt. A macahalmi présházat, meg az újtelepit is lebontották, s több szőlőpásztán kukorica és egyéb növény terem. Igaz, Macahalmán új ültetvényt is létesítettek. Már az új telepítés is termőre fordult, de ahogy hallom, az idén nemigen termett a szőlő. Tehergépkocsiban szállítják a termést, ezt a járművet nem lehet kisiklatni. De hogy mennyi szóródik el útközben belőle, azt nem tudom, régóta nem foglalkozom a szürettel. A bort sem igen iszom már, hónapokig eláll, bizony, míg dolgoztam, gyorsan elfogyasztottam egy-egy litert.

Szüretkor nem kaptunk italt, de borszállítás után nem sajnálta tőlünk a pincemester. Láncoldalú kocsikra raktuk a hordókat, hajnalban megindultunk a rendeléstől függően 5-10 kocsival Kikindára, Becsére, Csonoplyára vagy egyéb helyre. Visszatértünkkor a pincemester vagy a segédje lehívott minket a pincébe, megkínált. Választhattunk bort vagy pálinkát. Leginkább bort ittunk. Egy-egy literrel lehajtottunk, s vígan mentünk hazafelé.

Újabban pálinkázgatok, de csak módjával, az gyorsabban fölmelegít. Negyed évszázada vagyok nyugdíjas - summázgatja sorsát Benák György bácsi, majd hirtelen fordulattal azt mondja: - 25 éve unatkozom. A fél évszázados munka nehéz volt a birtokon, de jobban elviseltem, mert tevés-vevés közben gyorsabban múlt az idő, most nagyon lassan múlnak a napok. Alig várom, hogy este legyen, aztán meg hogy megvirradjon. Fáj és állandóan fázik a lábam. Kijöttek rajta a gyermekkori csintalanságok. Az iringálások. Amikor télen az árendai nagyistálló mögött beállt a víz, s pajtásaim csúszkálni, iringálni kezdtek a jégen, nem bírtam, hogy közéjük ne menjek. Volt, hogy cipő nélkül szaladtam ki, persze úgy nem lehet csúszkálni, de fontos volt a számomra, hogy én is kipróbáljam a jeget, hogy pajtásaim között legyek. Összegyűrődött a talpam, horzsolta a jég és a fagy, véres lábbal szaladtam be a cselédházba melegedni. Most azokat a kalandokat gyakran eszembe juttatják az éles fájások, meg a zsibongó pajtások is eszembe jutnak álmatlan éjszakáimon, egy sem él már közülük.

Pusztítani a legkönnyebb

Arról értesültem a minap, hogy fene nagy géppel széttúrták az intéző tornácos villaszerű lakását Macahalmán, merthogy "pusztítani a legkönnyebb..." (Állítólag gabonatároló épül majd a helyén, mintha mellette vagy mögötte nem épülhetne, ha már ez a legkézenfekvőbb befektetés e szűkös világban). Annyi mindent eltüntettek, lebontottak már itt, ebben a térségben, hogy ez az újabb buldózerezés megszokottnak tűnhet, legalábbis könnyen elintézhető, gondoltam, és igyekeztem elfektetni a témát, ám egy, a hajléktalanokról szóló lehangoló képsor láttán ismét fölmerült előttem néhány összefüggésében az a száraz, tágas lakás, ahol egy időben iskola is működött... Hány hajléktalannak nyújthatott volna menedéket ez a sok helyiségből álló ház, ha jobb helyen építik föl?! De úgy látszik, elszámították magukat egykori építői, akik azonban olyan alapos munkát végeztek, mintha a nagyváros kiemelt övezetében lett volna a formás épület, a főbb kényelmi és civilizációs szempontokról sem feledkeztek meg, mert itt, ebben a nagy épületben már akkor volt fürdőszoba, amikor a lebontói az olvasókönyvben látott rajz alapján azon töprenghetek, vajon a mosdótál utoléri-e Mocskos Pált...

Párás napsütésben közelítem meg a majort, amelynek a közelmúltban lebontott ikerházai helyén már sorol a búza, s a magára maradt intéző-ház helyén nagy erőgéppel összetúrt romhalmaz fogad. Megkísérlem mögé képzelni (vadászöltözetében) az intézőt. Mit szólna, ha még szólhatna, ehhez a nagy összevisszasághoz ő, aki azért is méltatlankodott, ha egy szalmaszál körösztben feküdt előtte az úton? Vajon hol, melyik falrészen függhetett a vadászpuskája és korbácsa, amit bikacsöknek nevezett a környék népe? Kibogozhatatlan, mert a szétrombolt falak nem beszélnek.

Mennyi gazdasági épület és lakóház vált itt prédává, de az említett tornácos, nagy épület ikerpárja, az egykori (öngyilkosságba kergetett) főmérnök lakása még áll. Muraszombati építőmunkások hozták rendbe néhány éve, s újabban munkásétkezdeként szolgál egy része, mert olyan nagy, hogy a megfogyatkozottak csak részben használják. Tehát működött itt a szindikát... ha leromlott, használaton kívül rekesztett állapotban ugyan, de a szakszervezeti terem is megvan még, és repedezett, zárt ajtaja mögül áporodott csönd szivárog... Milyen forró hangulatú gyülekezetek voltak itt egykor, amikor pl. az ötvennégyes labdarúgó-világbajnokság végkifejletét hallgattuk egy ormótlan (ki tudja, honnan zsákmányolt) rádió jóvoltából. Döbbenet és keserűség feszigette a termet, kár, hogy akkor senki sem végzett fölmérést a puszták itteni népének azonosságtudatáról.

Régen volt, akkor még falunyi nép lakta a majort, és rendeltetésének megfelelően használták a laboratóriumot, a hosszú, szürke, egyemeletes épületet. Ott tisztították, válogatták és csomagolták a virágmagokat, mert virágkorában Macahalma a dísznövénymag-termesztés egyik országos központja volt. A szaporítóanyag nagy részét Nyugatra szállították, devizáért. Ezt a jövedelmezőség és a női munkaerő foglalkoztatása szempontjából nagyon fontos ágazatot a hatvanas évek derekán szüntették meg (s aztán nem az árut, a vetőmagot, hanem a munkaerőt küldték Nyugatra innen, ahová nagy területről, még Muraközből is jártak dolgozni annak idején). A fölfelé rotálódott kártevők azzal indokolták jóvátehetetlen lépésüket, hogy az országnak elsősorban kenyérgabonára van szüksége, persze ennek a melléfogásnak folytatása is volt, s ha nem tévedünk, még lesz is. A laboratóriumban egy időben még bolt is működött, ahol akár negyed kiló cukornád-cukrot is lehetett venni, meg iroda is volt, illetve van, az bizonyult a legszívósabbnak.

A major másik jellegzetessége a szeszgyár volt, amelynek még meglevő része feltehetően az említett lakás sorsára jut, kéményét ledöntötték, akkor vágódott végig az udvaron, amikor még az azóta már nyugalmazott s kiábrándult mini-vezetők azt hirdették, hogy nem a gyárkéményre, hanem a pártra kell fölnézni. A csókai majorokban négy ilyen gyár épült a múlt század kilencvenes éveiben, ma már egy sem működik, s ha minden a terv szerint halad, akkor a századik évfordulóra már ennek is csak a hűlt helye marad, no, de azért a tévedésem eshetőségét se zárjuk ki, mert csak néhány évről van szó, s addig akad még egyéb bontanivaló.

A szeszgyárban gabonaszeszt állítottak elő, a feldogozott termék (gabona) visszamaradt részét olcsó és igen jó eledelnek használták az állattartásban. Nyüzsgött a major az állatoktól... És most... már istálló se igen látható, nemhogy tulok meg göböly volna itt. Elmerült fogalmak s javak. Mindössze két állatot láttam röpke kiruccanásom alatt a minap Macahalmán. Egy tarka, szarvatlanított kecske legelészett az árokparton, meg a major közepére kötve a Dungó kutya unatkozott. Érkezésemkor sem vakkantott, sőt még akkor sem csaholt, amikor bekopogtam az üres portásfülke ajtaján. Némán nézett, mintha már azonosult volna a rábízott csönddel, kínos enyészettel, vagy mert emlékezetében földerengett, hogy én is jelen voltam, amikor a nyugalmazott kovács rövidre kötve, s útközben hangosan dungózva, méltatlankodva, a sintérhurok alól ide, a majorba kivezette. Nem tudhatom, de azt megállapíthatom, hogy ezen a párás, novemberi napon jól megfér egymással a kivert kutya és a pusztulás.

Kint a majorban

Az utóbbi néhány évben többen is elköltöztek a Réti major egykori cselédházaiból. Az idősebb dolgozók többsége nyugdíjas lett. Holler Albert bácsit, az uradalmi kulcsár hatáskörét betöltő béresivadékot is hiába kerestem a magtár és a hajdani tiszttartói lakásból alakított tágas iroda környékén. Tiszaszentmiklóson tartózkodik, szoktatja magát a nyugdíjassorshoz.

Nélküle huzatosabb ez az omladozó major, a Nagy sor, a Tessék sor és a Rohadt sarok térsége, ahol emberünk életének java részét eltöltötte. Az egykori eseményeket alaposan megjegyezte. A fél évszázaddal ezelőtti történetekről is úgy beszélt, mintha tegnap történtek volna. Nevetgélve mesélgetett gyermekkoráról. Az üres térséget bámulva eszembe jut, hogy Albert bá' szerint a két világháború között "egymás hegyén-hátán" voltak itt a gyerekek. Tisztességes öltözetre sem futotta, de azért többségük felnőtt, megemberesedett, megállt a saját lábán.

A réti majori gyerekek félálmukban, hajnali két óra tájban már hallották az éjjeliőr kongatását, amely apjukat, öregapjukat szólította ki az igavonó állatok mellé. Annyira beléjük rögződött a kongatás, hogy szinte hiányzott, amikor egyszer abbamaradt a kiszólítás.

Látástól vakulásig tartott a munka a majorban. A Lóré úton már virradat előtt megindult a nincstelenek elcsigázott tömege a major felé. A szeszgyár előtt izgatottan várták a beosztást, azt, hogy a beosztó merre mutatja botjával az irányt: a gazdasági épületek felé vagy hazafelé. A kirostáltak csöndben vánszorogtak vissza a töltésen, erőt gyűjteni a keserűségből, hogy másnap ismét visszatérjenek a nép által szégyenplaccnak nevezett beosztóhelyre.

Hűvös hajnalokon csörömpölve és csikorogva indultak meg a teherrel megrakott lórék keskeny vágányukon a raktárak felé. Egy-két forduló után a gyerekek is utánuk eredtek, "feketéllett tőlük a töltés". Nyolcvan, kilencven gyerek is följárt a majorból Csókára az iskolába, de közülük csak nagyon kevés "ugrott ki", vált mesterré, és utána a mester fiából esetleg nála is tanultabb ember lett. Egyszerre két lépcsőfokot nemigen lehetett lépni.

Elnézek a felszedett lórésínek fölött a Nagy sor irányába: a derékszögben épített cselédház egyik szárnya lakatlan. A tőle kartávolságnyira levő épületről pedig a tetőt is leszedték már. De még így is hiteles hátteret nyújt Albert bácsi folytatásos igaz meséjéhez.

A Bara-parton

A Bara elhanyagolt határrész, partja karéjt képezve távolodik el Csóka alól a szántók, parlagok és a nagy kiterjedésű nádas füzérével. Kiindulópontjánál, az egykori szélmalom térségében láng nélkül füstölög a sánc szemétgyomra. A csípős gomolygás beleszagol az utcavég virágos kertjeibe, muskátlis ablakaiba. Csak távolabb, a fölszaggatott Nagyjáráson szűnik meg érdessége, ott, ahol a földgázláng lobog, s éjjelenként vörösre festi a keleti eget, s olyan képzetet kelt, mintha a virradat vajúdna egész éjen át... Vajon valóban e táj örökmécsesévé válik előbb-utóbb az a földgázláng?!

Legutóbb a nagy zápor után jártam erre, amikor kecses, fehér árnyékú madarak gázoltak a vízinövény-oázisok közt, s lecsapó csörgőkacsák fodrozták a hűs víztükröt... Most csöndesebb, áporodottabb a vidék, de a zöld szín uralja még a rétet. A zöldnek tucatnyi árnyalata villog, mázosodik a növényrengetegbe, az ősz érkezésére utalva azonban több helyen a barna is fölbukkan.

A nádfoltok közül elővillanó tisztáson óvatos úszómadarak tűnnek föl egy-egy pillanatra. Fényesen és bágyadt-pirosan hullámzó barázdákat vonnak maguk után, sebtében a következő búvó-, illetve takaróhelyig úsznak. Megkezdődött a vadászidény.

Az alkonyattal színezett, bélelt csöndben kémlelően lebegő réti sas tűnik föl a fátlan partsáv közelében, árnyékát sötét foltként tükrözi, veri vissza a víz. Az acélkarmok fenyegetően meredeznek a lápszagú levegőben, sejtem: áldozatot készít elő ez a látszólagos nyugalom, békesség.

Az őstermészet egy jókora darabja ez a mocsár, riadalmat és életerőt rejt, nevel, növeszt. Milliónyi apró magvat érlelnek az ártéri "sörénynövények", ők is itt vannak itthon...

A Bara-part szemetes, kátyús útján rázódva azzal a képtelenséggel játszadozok, hogy vajon mit szólnának az általam tapasztaltakhoz azok a vízre származottak, akik a lecsapolás, vízszabályozás előtt, tehát akkor, amikor még "vadvízország" volt a folyó mente, sajátos alakjai voltak a Tisza vidékének.

Pákászok, azaz "nádlacik", akikről a köznép azt tartotta, hogy halbőr nőtt a lábukon, vagyis teljesen alkalmazkodtak a vízi élethez. Találnának-e most, az egykori birodalmuk helyén iható vizet?

Esteledik, a part másik oldalán fakó traktor fordul ki a kukoricások közül fekete barázdát hasítva maga után. A hármaseke mélyen belemar az oldalgósra zsugorított útba. A serénykedő mit sem törődik azzal, hogy sorstársai járnak azon a fölszaggatott úton.

A halmokról

A halmokról messzebbre lehet látni ugyebár, s a halmok déli domborulatáról korábban lerongyolódik a hó, és ott hamarabb jelzi érkezését a tavasz, melynek zsongására áhítozunk már. Itt, az egykori Varsány halászfalu térségében pihepuha napsütésben nézegetem a megcsonkított, asszonynevű halmot, a Vujanát, amely azt sugallja, hogy itt a tavasz immár. De azért mégsem hamarkodom el a kikelet-ujjongást, mert hát tapasztaltam már egyet-mást az időjárás szeszélyeiről, s most is arra gondolok, hogy mire ez az írás megjelenik, a hóvirágot belepheti a hó, s a vadméhek helyett a tél fehér darazsai rajzanak majd a halmok körül... Netán hógúnyát öltenek itt, ezen a lapos, homorú vidéken a feltörésre képzettársíttató szolid magaslatok.

Sok, többféle halom látható errefelé. Többségük az utak és hajlatok fölött áll merengve, kopik az időben. Iker, azaz kettős halom, hármas iker, hármas halom is látható, meg vonulatban rendeződött, úgynevezett dombsorok is vannak. Úgy tűnik most a gyönge napsütésben, mintha araszolnának, el akarnának lopakodni erről a vidékről.

Piramis-korúak is vannak, de róluk senki sem mondta, hogy legyőzték az időt... Nagyságukra nézve is eltérőek, meg hát a rendeltetésük is különböző volt. Találhatók köztük például őstelepek, lakó- és temetkezőhelyek, határjelek, áldozó- és őrhelyek stb. Ugyanaz a halom különböző kor (a neolitikumtól kezdve) emberének volt lakó-, illetve temetkezőhelye. Egyes halmokat fokozatosan hordtak össze és időszakonként tanyáztak rajtuk az emberek.

Egyeseket, például a Vujanát monda is övezte - eszerint oda temették a zentai ütközetben résztvevő török fővezér hitvesét, Vujanát -, mások meg szürkén, névtelenül porosodnak, laposodnak a parlagokkal közösködő legelők szélén.

Nézem őket, mintha araszolnának, lélegeznének a korai derengésben. Mintha együtt lélegeznének a táj történelmével. Hát igen...

Nagy idők tanúi, vérzivatarok túlélői, mert vesztőhelyül is szolgált a halom. Nem is túl messzire innen, az egyik homokos halom tetejére ráncigálták föl a régi időkben az elítélteket, hogy a véres eseményre kíváncsiak távolról is láthassák, íme, így bűnhődik a bűnös.

A hagyomány szerint vezéri sátor is állt az egyik-másik észak-bánáti halmon, nagyhalmon. Mert a legmagasabb rangú katona sátrának a legmagasabb helyen kellett, illett állni, s hogy minél kimagaslóbb legyen, növeltette, hízlaltatta a dombot a parancsnok. Ezután már persze a katonák, meg persze a bujdosó vagy rabszíjra fűzött lakosság is jobban magán érezte a fővezér tekintetét...

Az Aranka partján fekvő (azon a tájon, ahol nemrégen még egy jókora fúrótorony csillagszórózott az éjszakában), felerészt fölszántott halomról azt beszélik a monostori öregek, hogy ott kikötőjük volt a törököknek. A leletek azonban (teli van szórva a föld felszíne régi cserepekkel) jóval korábbi halásznépről tanúskodnak, milliónyi darabban tanúskodnak, mert a korszerű talajművelő gépek fölaprítják, csaknem megőrlik a nagyon régiek tárgyi hagyatékát.

A szanád-feketetói nagyút mellett levő kettős halomról pedig azt tartják az elenyésző tanyaiak, hogy tűzjeleket adtak le onnan a törökök, könnyen és gyorsan továbbították az éj leple alatt az üzeneteket.

Tüzek. Az arany lángolásával is kapcsolatba hozzák egyesek pl. a Padé közelében levő barnaháti halmot, bizonygatva, hogy ott hétévenként tisztul az arany. Keresésekor mukkanni sem szabad, mert illékony a kincs, csak a korma marad meg az éjszakában.

A tócsákat kerülgetve

Most, hogy a télbe belopakodott egy kis kikelet, tehát már február elején tavaszias az idő, lélekemelő a szülőtáj párássága, barangolási kényszer kerített hatalmába. Nekivágtam hát a Csóka és a Tisza közötti zsugorított, jobb sorsra érdemes, füves térségnek, az öreg pásztorok elbeszéléséből ismert egykori selyemrétet is szemügyre vettem. Lesznek-e itt még ilyen rétek?

A töltés, pontosabban a hajdani fahídi csárda helyét jelölő akácfák mögött jól kivehetően "fecseg a felszín, és hallgat a mély"... Lejjebb a mezőn tócsákat kerülgetve ismét megbizonyosodhattam arról, hogy milyen mélynek látszik az apró tócsa (is), ha zavaros, ha pedig tiszta, milyen közelinek tűnik tükrében az ég, s a zsenge füvek közt felzsong egy hajdani kikeletből a Káma vidékére is utaló dal: "Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom..."

Lebontás előtt álló iskolájukban önfeledten fújták a tavaszáradású dalt az egykori rosszul öltözött terjáni, macahalmi és árendai diákok, majd levetve széttaposott lábbelijüket, az olvadás vizei között versenyt futottak a nedves széllel.

Lassan ballagok az ébredő mezőn, és a múltba révedek. A közelben levő szárazulatra visszaállítom Thökölyt a seregével, amint a zentai csata végkifejletét lesték a kengyelben állva, majd hujj-hujjozva elvágtattak zsákmányolni a véres kavarodásba...

Mielőtt visszazökkennék a mába, a Kremenyák mellett is elhaladok. Ezredévekről vallott ez az ezeregy életűnek nevezett író által nagy, kopasz halomnak leírt földhát. 1907 őszén látogatott Móra először Csókára. Az igen eredményes ásatásokról könnyed, népszerűsítő formában is írt. A kőember házából 17-nek a sírját ástuk ki, a "ház" fogalma alatt persze csak megbújásra alkalmas vermet kell érteni, amely fölé nád- vagy vesszőfonatokra agyagot tapasztottak.

Az évezredek eme temetőjéből népvándorláskori sírokat, aranyboglárokat, aranytalizmánt, függőt és orsókarikát stb. is föltártak az ásatások során, és ezek által Csóka bekerült a világ régészeti szakirodalmába, de hallgassuk inkább Mórát (A csókai csata és A csókai csóka stb. íróját): "A Kremenyák földjében a kőemberek összekeveredtek a vasemberekkel, s együtt aludtak, míg a papírember fölköltötte őket, elvitte őket a múzeumba, ahol most fekete szemüregeikkel gúnyosan néznek farkasszemet a ma emberével, és mintha csak azt mondanák: - Mi évezredek múlva is itt vagyunk, de mi lesz tebelőled száz év múlva?"

Hatvan éve, hogy meghalt az ezeregy életűnek nevezett Móra. Ám most, itt, ezen a mezőn a tócsákat kerülgetve úgy éreztem, mintha a kezemet fogva vezetett volna.

A régi malom

A csókai szélmalom a nagyobbak közé tartozott ezen a vidéken. A település keleti szélén állt egy magaslaton, s ilyenkor fölényesen átnézett a nádkúpok fölött a tornyok irányába... Vitorlái a fióka szelekkel sokat hancúroztak, a kossava nyögetésébe pedig belecsikordultak. Elég régen nem öntenek ott föl már semmit a garatra. Lebontották. Pedig tájház vagy alkotóház is lehetett volna, de semmivé vált, elkótyavetyélték, mint annyi mást. Városiasodott a falu, s a "megmondhatók" igyekeztek megszabadulni a röghöztapadottságról tanúskodó jelektől, vagy egyszerűen arról volt szó, hogy az áron alul kapható tégla sokasága kísértésbe vitte azokat, akik a sorsa felől döntöttek. Szélmalomharc nélküli volt tehát a döntés, gyorsan haladt a bontás.

No, de volt annál korszerűbb malom is, a régi gőzmalom (amely az átmeszelt felirat szerint paprikamalomként is szolgált egy időben), s mellette korszerű, nagy malom épült, amit azonban bizonyos idő múlva leszerelt az integráció. Magas falai közé a túlbuzgó fiatalok medencét álmodtak, de kartondobozokat halmoztak benne a közelmúltig, amikor a Menta gyógynövény-feldolgozó munkaszervezet gyógykozmetikai szereket előállító üzemrészleg létesítésébe kezdett itt. Az újnak nevezett malmot átalakították, a régit pedig eltüntették, alkalmasabb, célszerűbb létesítmények számára szabadítva föl a helyet. Látszólag jól meg van építve ez az üzemrészleg, de... ha igazolja a hozzá fűzött reményeket, minden bizonnyal gyorsan befogadja a környezet. Szoktatom magam ehhez az új és ígéretes gazdasági létesítményhez. Felvétel híján a régi malommal kapcsolatos emlékfoszlányok lebbennek föl emlékezetemben.

Gyakran álltak fogatos kocsisorok előtte. Kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettek az emberek, kajánkodtak, legyeskedtek, szénázgattak a lovak, esetenként kíváncsiskodó gyerekek is megjelentek. Lassan, de valóban pontosan haladt az őrlés. A foltos vagy csíkos, nagy, kenőcsös kezdőbetűkkel jelölt tömött zsákok között tuskók is éktelenkedtek egy időben. Ínséges idő jártak errefelé, az "energiahordozót" is magával kellett vinnie annak, aki őröltetni akart.

A széles falépcsőn görnyedten hordták föl a terhet a gazdák vagy a részesek. Konkoly meg üszög után kutatva a molnár mélyen a zsákba nyúlt, s a poros, kis ablak felé fordította kenyérgabonával telt tenyerét. Aztán intett, hogy a zsák tartalmát ki lehet önteni. Az omladozó búzahalom fölött élénken pergett a mag, s a beszűrődő fényben (egy nagy, mesebeli égi madár faroktollaként) állandóan lebegett a liszt. Egérútjaik befutkosása közben fehérré váltak a szürke egerek, de a molnár szemöldökét, ábrázatát és ruháját is vastagon belepte a nullás és egyéb liszt.

Szűk ketrecekben

"Eldugott" helyen jártam a minap egy tévés csoporttal. A szemét és léha közt ébredező tájon visszavágott eperfák és ragadozó madarak keltették föl a hangosító figyelmét, majd Árenda (major) közelébe érve megkérdezte, mi van azzal a "príma" sertésteleppel, amelynek néhány évvel ezelőtti fölavatásán kiadós eszem-iszomban részesülhetett a rengeteg meghívott. - Rendben van, megvan... - válaszoltam, majd másra terelődött a szó, ám engem még néhány nap múlva is nyugtalanított az elhamarkodott válasz.

Az mindenképpen a rendjén van, hogy ott állatokat tartanak, hiszen a major kijjebb esik a forgalmas, a fertőzésre fogékonyabb helyektől, s a dolgozók tartózkodási helye, ebédlője, öltözője is előkelőbb az egykori megmondható lakásánál, nem beszélve a cselédházakról, ökör- és göbölyistállókról. A kivitelező majdnem maradéktalanul megvalósította a tervezők elgondolását. Feszes vonalú, jól megépített, "betonkötésű" az új telep, amellyel a kívülállók előtt akár dicsekedni is lehet. De a belépőnek azonnal feltűnik, hogy a nagyon szűk ketrecekben mocorognak a szelektált állatok, villanylámpák helyettesítik a napot, a füvet meg a gyakran adagolt injekciók, a tavaszi szelet a ventillátor, a rácspadló pedig a gyöpet, a csicsókás csücsköt pótolná, ha tudná.

A disznó természetétől vadidegen környezetben újdonsült állatgondozó magyarázott a nyugalmazott számadónak a látogatók félkörében. A fiatalember dicsérte a disznótartás ésszerűsítésének toronymagas fokát. Itt aztán nem kell a sertésnek fölöslegesen szaladgálnia. Mindent a helyébe visznek, amire csak szüksége van, mindent elérhet egy-két négyzetméteren. Ez így igaz, nem csal a látszat. Csapról ihat a disznó, ám a számadó szerint az akkor lenne igazán boldog, ha a rácspadló helyett szalma zizegne alatta, és kiszabadulva a rácskomfortból szaladhatna egyet a Kopó szélén.

Két nemzedék, kétféle szemlélet, vélemény.

Eltűnt az utolsó nádfödeles ház

Sietős dolgom ellenére is megállított s számvetésre kényszerített az összezsugorodott, bőrödző vizű gödrök partjánál elénk táruló látvány: egy fedél nélkül álló kis ház szánalmasnak tűnő maradéka. Három évtizeddel előbbi eseményeket idézett fel, amikor egy egész falu állt romokban, és a régi, lebontott házak helyett nem épültek újak. A gödrök parti helyett pedig új, divatos ház épül a tavaszra. Erre utalnak az alacsony, homályos ablakszem mögötti, cementtel megrakott zsákok és falazóanyagok. Régóta tudom, az a világ rendje, hogy a régi átadja helyét az újnak. Ezzel kapcsolatban egykori tanítóim a váltóbotot, a stafétafutást hozták fel szemléletes példának. Miként a már ziháló, erejét kiadó futó sebtében átadja a váltóbotot az őt felváltó friss futónak... Áll a verseny, és benne alulmaradt ez a legalább vagy több mint 150 éves ház, Csóka utolsó nádfödeles háza.

A málladékos falakat, szúette gerendákat szemlélve némi érzelmi kötődésre utaló sajgás uralkodik el bennem, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy szépnek hitt álmomat temetik maguk alá a ki tudja mikor és kik által földöngetett falak. Reménykedő, tervezgető pillanataimban azt hittem ugyanis, hogy tájház lesz belőle. Sokáig vall majd az egykori állapotokról és a megtett útról az utánunk jövő nemzedékeknek. Nem így lett. Kár, mert a másfajtákból több mint ezer van a településeken, a nádfödelesekből pedig már csak ez az egy volt. "Az is fáj, mit elvitt, s az is, mit meghagyott" - idézem a hajdan élt költőt rosszul alapozott álmaim romhalmaza előtt.

Nem olyan régen láttam a tévében, hogy egy 140 éves asszonynak, valahol Ázsia hegyei között, kinőttek a fogai. Büszkén vigyorgott a néni szenzációs fogaival a lakodalmas menetben, jobban a figyelem központjában volt, mint a menyasszony, pedig hát nem őt eskették. Nem tudom, itt, ebben a házban mikor tartották az utolsó lakodalmat, az utóbbi időben nagyon csöndes volt a környéke. Különösen a néhány éve keletkezett tűzeset után. Ezzel kapcsolatban a következőket mondta el a nyolcvanon túli Benák György, a nádfödeles ház utolsó lakója, tulajdonosa.

- Arra ébredtem, hogy füstöl, izzik a plafon. Fölkeltem és lötykölni kezdtem a lavórból. Szerencsére a gondozónőm is megérkezett, hívta a tűzoltókat, és azok gyorsan megfékezték a tüzet. A plafon leszakadt, de a tetőben nem tett kárt a tűz. Már az is javításra szorult, nádazni kellett volna, de én már nem bírtam ezt a munkát elvégezni. Elköltöztem gondozómhoz az Újfaluba. De a háztól nem szakadtam el teljesen, mindennap visszajárok megnézni és megetetni a macskákat. Nekik is szükségük van a gondviselésre.

- Sajnálom azt a házat. Rossz alvó vagyok, gondolataim éjszakánként is ott járnak. Alacsony tetője alá csak meggörnyedve léphetett be az ember, keskeny folyosóra, három lapos helyiségre volt felosztva. A kemence mellett almárium állt. Az anyósomé volt - jegyezte meg egyik látogatásomkor az öreg. -Ők vették ezt a házat, de már akkor is öregnek számított.

- Mi a feleségemmel harmincban költöztünk ide. Innen vittük ki a temetőbe gyermekeinket, itt neveltük fel árvaságra jutott fogadott lányunkat, a Rozikát. Az asszony is meghalt már, a nyugaton élő nevelt lányom a legközelebbi hozzátartozóm. Nagyon messzire ment. Néhányszor meglátogatott. Nyugdíjazásom után egyszer én is elmentem hozzá. Nem ismertem az elzász-lotaringiaiak nyelvét, de a címet mutogatva útbaigazítottak az emberek. Nagyon megörültünk egymásnak Rozikával. Három gyereke van, azok is megszerettek. Nagyapának szólítottak. Három hónapig voltam kinn, dolgozgattam, külön szobában laktam, jól ment a sorom, de egyszer elviselhetetlenül szorongatni kezdett a honvágy. Hiába vigasztaltak, enni, aludni sem bírtam. Ha egy kis időre el is szunnyadtam, akkor sem volt nyugtom. Álmomban is ez a kis nádfödeles ház lebegett előttem.

- Minden, ami itt volt, az én szolgálatomban állt, akkor is, amikor én másokat szolgáltam.

Akik látták, azt mondják, erőteljesen ropogva, majdhogynem hancúrozva égett el a tető töredezett nádfödele.

Nézem az egyperces kis képet, évekkel ezelőtt készítettem Csóka utolsó nádfödeles házáról. A fehér fal alja feketével van elhúzva, tűzfala deszkabordás, s nyerges tetője fölött fölkiáltójelként áll a kémény. Formai, szerkezeti hatása az évszázadokkal előbbi, az újraépítést megelőző lakóházak építési stílusára utal. Tájház is lehetett volna.

Falromok és zúzmara

Amikor még türelmetlenül vártam, hogy aranykacsát üssek a jegén, mintha komótosabban, később érkezett volna el hozzánk a zord idő, ám most, hogy már nem várom, úgy tűnik, nagyon korán jön, túl korán megkezdte fosztogatását... Mert hát milyen sokat elpipálnak maroknyi fizetésünkből a kémények! De ha nem akarunk dideregni vagy elvándorolni melegebb tájakra, akkor fűtenünk és fizetnünk kell.

Ráfizetünk és összébb húzódunk. (Egy hajdani fizikaórára gondolva, hogy a hidegben nem kitágulnak, hanem összehúzódnak a testek, például a fölszedett és fölszedetlen sínek egyaránt...) Közben vörösre hevített, henger alakú kályha is megjelenhet emlékezetünkben, amelynek - ha kemény tárggyal megkarcoltuk -, tüneményesen szikrázott, "csillagszórózott" az oldala. Összébb húzódtunk, és reménykedünk, hogy a többihez hasonlóan ez a soron lévő tél is elmúlik, akármilyen hangosan is csikorog majd az ablakunk alatt.

Délre húzó madarak hasítják a hideg eget. Ki tudja, hány jut el közülük a meleg vidékre, s ki tudja, hányan jönnek vissza kikölteni pelyhes fiókáikat! Vajon mit tesz a gólyapár, amelynek fészkével együtt nem túl régen emelték le az elárvult tanya tetejét? Hogyan találják föl magukat? Vajon a romokhoz is ragaszkodnak? Vagy elköltözött vendéglátójukhoz hasonlóan ők is továbbállnak, azaz - szállnak... Ők könnyebben mozognak, "ingáznak", hiszen - amint azt egykor a felvidéki papköltő megírta - nekik két hazájuk van, pontosabban: "Neked két hazát adott végzeted". És nekünk?!...

Kényszeredetten nézelődök a kietlen, hideg határban, s hihetetlennek tartom, hogy egykor szépnek láttam ezt az évszakot, hogy a lecsupaszított fákra telepedett zúzmara kristályos másodvirágzásnak tűnt, s a kökénycserjék komorrá égett, fanyar termése is ízlett.

Most hórihorgas hiányérzetem van, túl huzatosnak, világvéginek tűnik a két ernyedt település közti, bevakult út, amely mellől csaknem maradéktalanul lekoptak a tanyák. Mind bizonytalanabbul tájolom be, hogy hol állt Szélék egy kicsit a hegyvidéki hajlékokra emlékeztető tanyaháza, és hogy hol volt Katonáék szállása. Már csak néhány eltörpült, lekopott falrom és zúzmarás fairtás, meg csenevész cserje jelzi, hogy korábban kinti emberek élték itt öntörvényű életüket, az évszakok váltakozó ritmusához igazodva.

Elfelé

A Ravos kútja, vagy ahogyan inkább nevezik: a Rabos kútja körül nyagda összevisszaságban áll a csókai határ, összecsuklott colostokra emlékeztet; minden dűlőnek, útnak más-más a tájolódása: bármerről is közelíti meg a jámbor járókelő, az az érzése, hogy elfelé halad a kátyús, elszántott dűlőúton. Félbeszakadt útra is ráfut itt az ember, de azt az idősek szerint nem a hozzá nem értés vagy elmérés, hanem a községi elöljáróság által szentesített földéhség eredményezte. Régebben, amikor még szélesebbek voltak az utak, az egyik földtulajdonos, akinek a ma már nem létező dűlőútnak mind a két oldalán szántói voltak, gondolt egyet, és beszántotta az utat, ami azért vált lehetővé a számára, mert a bekebelezett dűlőút ellenében kutat ásatott a földje végén. Az illetékesek méltányosnak találták a "valamit valamiért", látszólag mindenki jól járt, mert hát mi is az a kis kerülő, így legalább jobban szét lehet nézni a határban.

Nézzünk szét hát mi is! Nagy a nyüzsgés, permeteznek, kapálnak a termelők. Korszerűsödésre vall egyebek között a sok vegyszeres palack. Kevés olyan szöglete van már a széles nagy határnak, ahol nem tűnik föl néhány kiürített s eldobott rovar- vagy gombaölő, illetve gyomirtószeres műanyag palack. Ennek ellenére számottevő a rovarkártétel, és a gyomosodás sem kicsi. Persze nem mindenki használja a herbicideket, illetve nem használja szakszerűen. Meg hát egyes növények a gyomirtó szeren is kifognak, marad tehát a jól bevált módszer: a kapa és az ekekapa. Az úgynevezett mechanikai gyomirtás után bármit vethet az ember, nem pusztul ki, mint például egyes vegyszermaradványoktól.

Szép az idő, és fölemelő érzés a dolgos nyüzsgésben lenni, és hát azt is észre lehet venni, hogy az illegális szeméttárolókat is fölvirágoztatta a tavasz (például egy jókorára megnőtt sárgarepce "fölkarolt" egy kidobott tűzhelyet, a feneketlen lábasban meg szarkaláb virít). Megiramodtak a növények, jó az időjárás, teszik a tőlük telhetőt.

A határnak ezen a részén már nem látni gémet és ustorfát, de megjelent a Kopó körül néhány kőolajat szívó, bólogató szerkezet, úgy tűnik, hogy erősen mutált fémszúnyogokként kitartóan szívják a föld fekete vérét. Több már a kőolajkút, mint az ásott kút, amelyek közül nagy darab földön ez az egy kőkávás, a Rabos kútja maradt, de rendeltetése megváltozott. Negyed évszázaddal ezelőtt, egy tikkadt délutánon, kukoricakapálás közben ittam is a vizéből, amolyan szenteltvízszerű volt, de jobb híján megtette, nem lett káros következménye. De hát a kút fölött sem állt meg az idő, megkörnyékezték az ártalmak. Ma már lehetetlen, azaz öngyilkosság lett volna inni belőle, teli van dobálva mérges, vegyszeres palackokkal. Ha följebb jön benne a víz, akkor a méreg, a szenny is közelebb kerül a felszínhez, rettenetes látványt nyújtva.

Kár tehát azért az elszántott dűlőútért.

Harangból csillár

A csókai Móra Ferenc Művelődési Egyesület klubjába (hosszabb kihagyás után) kedves vendégekkel léptem be a közelmúltban. Huszonöt éve ad otthont immár ez a művelődési otthonban lévő terem a "Mórásoknak", és a szomszédságban lévő könyvtárral együtt a mostoha körülmények ellenére is igyekszik szolgálni a kultúra ügyét. Vagyis azt a célt, amiért egy szocialista típusterv alapján néhány évtizede az otthont fölépítették kuluknak nevezett társadalmi munkával megritkult elődeink, nyilván azért, hogy ott nekünk és kultúránknak is helye legyen - ám az többnyire másfajta rendeltetésnek tesz eleget.

A Móra-klub helyén is volt már iroda, mezőgazdasági gyógyszertár, sőt tisztának egyáltalán nem mondható váróterem is. Talán azt is meg lehetne kockáztatni a felsorolásnál, hogy a művelődési otthonban éppen ez a művelődési egyesület kapott a legnehezebben helyet, és a negyed évszázad alatt többször is ki akarták onnan ebrudalni...

Többféle rendeltetése miatt sokféleképpen volt már elrendezve a szóban forgó terem. Attól függően, hogy melyik csoport, szakosztály bizonyult a legélénkebbnek. Ha például a néptáncosok próbáltak, az asztalokat, székeket a falhoz tolták... A vendégek azonban nem az ülőalkalmatosságokon, hanem a csillárokon méláztak el. Rendkívüli világítótestek ezek. A középső például egy nagy teherviselésről tanúskodó szekérkerék, a szélső pedig kisharang. Nos, ez utóbbi az ide betérőknek rendre felhívja a figyelmét. A kényszerű egyesülést szorgalmazó, "kirotált" politikai vezetőkét éppen úgy, mint a jobbításon fáradozó ismeretterjesztőkét, írókét és a méla vendégszereplőkét is.

Vendégeinket nem csak a harang szép formája, hanem változatos története is érdekelte. Tehát az is, hogy 1845-ben Szent István napjára készült el, és sokáig Kocsorháton harangoztak vele. (Kocsorhát Bánát fölosztása után Romániához esett.) Az országhatár meghúzásakor az ottani majorból a csókai nagybirtokos az itteni Réti majorba hozatta, s a szíjgyártó műhely előtti haranglábon függött évtizedeken át, sokáig jelezve kongatásával a munka kezdetét és szüneteit... Aztán, amikor megváltoztak a viszonyok, sokáig állt már némán időszítta oszloplábain, mígnem a már megboldogult kovácsmester leemelte, és a pártbizottság kocsijának a csomagterében fölhoztuk az egyesület klubjába, ahol akkor nagy iramban folyt az önkéntességen alapuló szálláscsinálás. Csillár lett belőle, párját ritkító. Bármilyen formában nyiladozott vagy komorodott az egyesület sorsa, segítő kezek nyúltak felé vagy az ármánykodók, a harang a helyén maradt, s azok, akik nagyon akarták vagy szerették ezt az egyesületet, a harang-csillár fénykörében a "lesz még jobb is" reményét látták kirajzolódni.

Éppen erről a megtartó optimizmusról akartam szólni a vendégeknek, amikor az egyesület elnöke futtában megemlítette, hogy nem túl régen (is) immár pecsétes papír erejével akarta a hivatal kilakoltatni egyetlen és harangcsilláros helyiségükből a Mórásokat, akik azonban makacsul megvetették a lábukat. Nem hajlottak a megismételt fölszólításra, amelynek okfejtése szerint az említett termet a piacgazdasághoz igazodva jobban ki lehetne használni, mint így... Lásd a hangya és a tücsök történetét! Minden elismerésünk a hangyának (a hangyasavról majd máskor), de valljuk be, hogy tücsökzene nélkül felemás volna a szénaillatú éjszaka... Minden bizonnyal Csókán is teret kell nyitni a piacgazdaságnak, csak hát azt nem a Móra Ferenc Művelődési Egyesülettel, hanem a vállalatokkal kell kezdeni.

... békeidőben a harangot nem szokták elkótyavetyélni vagy beolvasztani. Harangjainkat hanyagul mi sem dobhatjuk félre, s a már csillárrá váltnak a fényét sem hagyhatjuk kialudni...

Az állomásnál

Azoknak a régi mestereknek, akik a csókai vasútállomás melletti vendéglőt építették, volt idejük és kedvük a tetőszerkezetet alaposan és díszesen elkészíteni; a horogfákat, támfákat kicifrázni. Igaz, most már eléggé megviselt az épület, hiszen régen, valamikor a századfordulón építették, és karbantartására, úgy látszik, nem jut pénz. Egy kicsit amolyan cifra nyomorúságként hat az áthangolódott őszben.

Alattomos ködök matatnak az átellenben levő nagy fák gyérülő koronái között, és az árokparti füveket is kormosra mosdatják. Szokatlanul csöndes az állomás környéke. Mutatóban sem lehet látni utast, vonat is csak ritkán fut be. Jól hallható az évgyűrűi közé nőtt fémkerítéssel furcsa "szimbiózisban" élő öreg platán leveleinek a hullása, a levélnyelek szabálytalan kopogása. A közeli rokkant kertkapu csikorgása nem illik ebbe a hangulatba, tarirtások fölött kóválygó varjakra emlékeztet.

Talán elnyújtott, halk harmonikaszó áradása lenne a megfelelő aláfestés. De az az ember, akinek a muzsikáját hallani szeretném, nem zenél már. És egykor, amikor még elő is vette félhold ívű hangszerét, leginkább katonadalokat játszott pattogó ritmusban. Azt is, hogy "Októbernek elsején be kell rukkolni".

Régen eltűntek már a szürke katonaládák az állomásról. Sportosan vágnak az ismeretlennek a regruták, ám ez megtévesztő látszat, mert a múltkor is cinkkoporsóban érkezett haza Boszniából az egyik, a település megszeppenésére, meghökkenésére... Üres az állomás, és úgy tűnik, hogy én egy három évtized előtti acélfényű hajnalon a kossavától nyögetett hegyi tájra rukkolt legény érkezését várnám. Mélabús volt akkor is a táj, pálinkaszag és harmonikaszó áradt a sínek között, és késhetett volna, de akkor az egyszer nem késett a vonat, amely csak a régiek nótájában van fölvirágozva. Dísztelenül, morcosan indult el a szerelvény ismeretlen, távoli állomások felé.

Ősz van most is, és üres az állomás, s ahogy el-elnézek a síneket egybefuttató, majd elnyelő messzeségbe, lassan hatalmába kerít az utazás kényszere, "el innen"-je. Jó volna ellátogatni, mondjuk, Áron cserfái alá, s a szőke Nyikó fölött áttekintve Ábel nyomát kutatni a rengetegben. Milyen fenségesen szép lehet most az erdő és avarszőnyegének új rétege!

- Erősen messzire... erősen messze van - mondom magamban - egy, a mézgás hegy lábánál várakozó, a távoli "völgyösökből" való asszonyt idézve, akinek a tekintetében valahol távol talán már lángra kaptak az őrfák... Üres az állomás, maradok hát veszteg, s azzal nyugtatom magam, hogy lemondásomhoz egészen jól hozzáillik ez a díszeit hullajtó őszi nap és az üres vasútállomás.