MÓRA FERENC
(1879-1934)
Móra Ferenc életében is a legnépszerűbb magyar írók közé
tartozott; hatvan évvel a halála után még mindig az; nyilván így marad a jövőben
is. Móra Ferenc könyveit jó olvasni: az olvasó gyönyörködik, néha együtt izgul a
hősökkel, közben mosolyog, bár érzi, hogy tragédiákról van szó. Az olvasó
szívébe zárja az írót. Ha az irodalmi érték a szeretetreméltóság - márpedig ez
is irodalmi érték lehet -, akkor Móra Ferenc helye a legelsők között van. És
talán nincs is még egy író, akinél annyira elválaszthatatlan egységben jelenik
meg a derűs szelídség és a meg nem alkuvó, kemény férfiasság. És amúgy egész
mellékesen, alighanem ő a legnagyobb magyar ifjúsági író. És ez önmagában sem
kevés. De Móra ennél sokkal több.
A szegénységből érkezett, egy örökösen pénzgondokkal küzdő
kiskunfélegyházai szűcs fia volt. Nehéz körülmények közt tanult, de sokat
tanult, mert kisgyermek korától művelt ember akart lenni. Ehhez a családban jó
hagyományok adódtak. A szegény szülők lelkesedtek negyvennyolc emlékéért,
Kossuthért, Petőfi költeményeiért. Volt Mórának egy tizenöt évvel idősebb
bátyja, Móra István, aki tanítónak ment, de közben költő, néprajztudós volt,
akinek verseit és cikkeit szívesen hozták a szegedi újságok; még színdarabot is
írt serdülő leányok számára, amelyet bemutattak. Tehát ha nem is volt igazán
híres költő, az alföldi városokban ismert és tisztelt irodalmi embernek
számított. Ő biztatta és a korai években segítette hamar tehetségesnek bizonyuló
öccsét.
Móra Ferenc költőnek indult, gimnazista korában nemcsak az
önképzőkörben tűnt ki, hanem egy félegyházi újság közölte is a diák írásait, s
így az Alföldön, bátyja nyomában, már az ő neve is ismert kezdett lenni, amikor
a fővárosban még senki sem tudott felőle. De csak húszéves korában volt anyagi.
lehetősége, hogy beiratkozzék a budapesti egyetemre. Természetesen tanárnak
indult, de az már meglepő, hogy nem irodalmi vagy nyelvi szakra ment, hanem
földrajz-természetrajz szakosnak. Minden izgatta: a természettudomány is. Ebből
származott az első komoly kellemetlensége. Amikor vidéki tanár lett, igyekezett
tanítani a korszerű természettudományt, csakhogy főigazgatója Darwint bűnözőnek
és a darwinizmust bűnnek tekintette. És ha egy természetrajztanár a haladó
természettudományról mert beszélni tanítványainak - annak nem volt többé helye
az iskolában. Móra ez időben Szegeden tanított, ott kellett búcsút mondania az
iskolának. De ott maradt Szegeden, és szegedi maradt mindvégig, akkor is, amikor
budapesti lapok ünnepelt munkatársa volt, s egymás után jelentek meg könyvei a
fővárosban. Szeged szeretettel fogadta be. Előbb újságíró, s habár újságíró is
maradt haláláig (a legkitűnőbb magyar publicisták egyike), hamarosan a Somogyi
Könyvtár és a Városi Múzeum szolgálatába áll. Igazgatója Tömörkény István, aki
barátságába fogadja. Ennél jobb főnököt, irodalmi és tudományos útmutatót nem is
kaphatott volna. Összebarátkozik Pósa Lajossal, akit egy időben a magyar
gyermekirodalom klasszikusának tartottak. Pósa ugyan már életében sem volt
igazán korszerű, művei hamar elavultak az időben, de kitűnő szervezője volt az
ifjúsági irodalomnak, és híres lapja, az Én Újságom sok írónak adott lehetőséget
jó ifjúsági irodalom kialakítására. Móra miközben könyvtáros és muzeológus, és
egyre kitűnőbb szakértője a régészeti ásatásoknak, szorgalmas munkatársa Az Én
Újságomnak, és egyre jobban feltűnik ragyogó stílusa következetesen ellenzéki
hangú vezércikkeiben, amiért közvetlenül az első világháború előtt a Szegedi
Napló főszerkesztője is lesz. Egyelőre mint költő, ifjúsági író és politikai
újságíró lesz országos hírű. Politikai álláspontja a polgári radikalizmus, ami
Magyarország akkori urainak igen veszélyesen hangzik. Móra már az első
világháború előtt is kapott felségsértési pert a nyakába; később, az
ellenforradalom idején nemzetgyalázás címen is bíróság elé állították. Egész
politikai életét a börtön árnyékában töltötte, de valahogy mindig megúszta. Még
a bírákat is megvesztegette szeretetre méltó egyénisége.
De már az első világháború előtt egyre népszerűbb ifjúsági
regényei közé becsempészett egy kitűnő politikai szatírát. Megírta híres
állatregényét, a Csilicsali Csalavári Csalavért (1913), amely, ha akarom,
lebilincselő gyermekmese, ha akarom, a magyar feudalizmus gyilkos erejű
persziflázsa. Ebből már bárki meghallhatta, hogy Móra, a szép mesék és a
gyönyörködtető gyermekregények írója, az érzelmes hangú költő - jelentékeny
regényíró lesz.
Az is lett. De közben volt a háború, és közben voltak a
forradalmak. A polgári radikális Móra rokonszenvvel áll a Tanácsköztársaság
mellett. Ezért az ellenforradalom idején kezdetben üldözött ember (életét és
szabadságát az mentette meg, hogy a szegedi rendőrkapitány lelkes olvasója volt,
és nagyon szerette Móra humorát). De közben - még a háború alatt - hirtelen
meghalt Tömörkény, és nem is volt más alkalmas utód a könyvtár és a múzeum
élére, mint a kellő nagy műveltségű Móra, aki a szakmában Tömörkény tanítványa
volt. Így hát vidéki atyafiságos módon elintéződött, hogy Móra maradjon csak a
tudományos intézmény élén, húzza meg magát, írjon humoros műveket, és nem lesz
bántódása.
Akkor következett a remekművek közel másfél évtizede. Móra
vidéki munkatársa lett a budapesti haladó polgári Világ című lapnak, majd amikor
azt betiltották, utódjának, a Magyar Hírlapnak. Akik akkoriban már újságolvasók
voltak, emlékezhetnek, hogy mennyire várták hétről hétre a Móra-cikkeket,
amelyek humorba és csillogóan szép stílusba csomagolva mondották ki azokat az
ellenzéki igéket, amelyeket az időben büntetlenül alig lehetett megfogalmazni.
Móra azonban az írás nagy varázslója: mindent el tud mondani megalkuvás nélkül,
és végül legföljebb kisebb botrányok kavarodnak körülötte.
S a csevegő cikkek közé egyre gyakrabban csúsztak a kitűnő,
egyszerre drámai és humoros novellák. Amit Tömörkény kezdett a maga sajátosan
fanyar derűjével, azt folytatja Móra tündérien csillogó derűvel: kitárja az
alföldi szegény emberek világát.
Akkor is a nagyok között volna a helye, ha csak rövid írásait
írja. De már közvetlenül az első világháború után jelentkezett egy regénnyel, A
festő halálával (későbbi címe: Négy apának egy lánya). Ha felületesen olvasom,
humoros regény; ha megértem: tragikus társadalom- és lélekrajz. Írni és
szerkeszteni tudása itt már teljes fegyverzetével jelentkezik. És azután megírja
főművét, az Ének a búzamezőkről-t, a magyar falu örömeinek és bánatainak lírai
finomságú, kitűnő lélekrajzzal formált, hősök nélküli hőskölteményét, a legszebb
magyar regények egyikét (1927). De adós volt még a nagy történelmi regénnyel.
Sokáig készült rá, végre 1932-ben megjelent az Aranykoporsó, amely egy lírai
szerelmi történet köré felvetít egy szükségképpen elmúló, hanyatló erejű
társadalmat. Ez a regény a haldokló ókor látomása a haldokló polgári világból
tekintve.
Volt egy kisregénye, a Hannibál föltámasztása, amely oly
erőteljesen pellengérezi ki az egész Horthy-korszakot, hogy szerkesztő barátai
lebeszélték a közlésről: ebből már nem kellemetlensége, hanem baja származik. El
is tette jobb időkre. Csak a felszabadulás után (tizenöt évvel az író halála
után) jelent meg. Jelentékeny írás, odatartozik írója főművei közé.
Ez az élet szakadatlan önemésztő munkával telt el, pedig Móra
gyenge testalkatú volt, régóta lappangott benne a tüdőbaj. Egyre többet kellett
gyógyhelyeket keresnie. Holott legszívesebben családja körében élt: példás
családapaként élte le életét, a végső években gyönyörűséggel élvezte nagyapa
voltát. Évei azonban megszámláltattak. Ötvenöt éves volt, amikor megölte nem a
régóta fenyegető tüdőbaj, hanem egy váratlan és gyorsan kifejlődő rák.
Gyászolta az ország, de a temetésén nem akadt neves férfi, aki
méltó gyászbeszédet mert volna mondani fölötte. Túl gyanús ember volt a
közkedvelt író. Ő maga mindig megúszta a kellemetlenségeket, de senki se tudta,
milyen kellemetlenség éri, aki jókat mond róla.
De halála pillanatától fogva nemzeti klasszikus, méghozzá olyan
klasszikus, akit nemcsak tisztelnek, hanem széles körökben olvasnak is.
|